Egy szép, júliusi délutánon nagymamám diófája alatt ülök, és a nagybátyámat hallgatom. Az ő történetét. Az öreg fa ezernyi levele mint kis-gyermekek az óvónő meséjét, issza az egykori ifi válogatott focista minden szavát. Mert az volt, és még több is lehetett volna. Na, de ne ugorjunk ennyit előre. Hogy milyen ember ő? Termetileg nem egy tipikus középhátvéd alkat. Bár már 36 éves, az arcán még mindig ott van az a csibészes, gyermeki mosoly. Beleéli magát a 30 évvel ezelőtt történtekbe, ahogyan mesél nekem. Mintha tegnap játszott volna itt az udvaron, mintha minden tegnap történt volna. Megkérdezhetném tőle, hogy boldog ember-e, de nem kérdezem. Látom rajta. Pedig nem minden úgy történt, ahogy az a mesében szokott. 

A kezdetek 

1965. szeptember 14-én született Várvölgyön, egy apró, de annál hangulatosabb, kicsi, zalai faluban. Második fiúként látta meg a világot az Andor családban. Bátyja, Béla és közte 7 év a korkülönbség, így amolyan második pesztrája is volt a testvére. Ő szerettette meg vele ezt a fantasztikus játékot, a focit is.

A báty és barátai, ha nem az erdőn dolgoztak, labdával múlatták az időt. A kis Laci, vagy „Bicskeiberci”, ahogyan magát akkor hívta, kapusként igyekezett szorosabb kapcsolatba kerülni a bőrrel. A bőrrel, ami nekik inkább gumilabdát jelentett. Igaz, az is a lányoké volt, mert saját labdájuk sosem volt. Nem azért, mert szegények voltak, hanem azért, mert nem kaptak a szüleiktől.

A játék hamar Laci szerelmévé vált. Élvezte, hogy úgy fűzi be a barátokat „köténybe”, mint nagymama a cérnát a tűbe. Ha éppen nem volt „játéknap”, nem volt rangadótól hangos Felsőzsid, akkor csak ő volt és a labda. Egy életre szóló társ, melytől sokat lehet kapni. Ha tehát ketten voltak, társaságukat a falak, a lépcsők, esetleg a helyi Kultúrház neon lámpái bánták.

„Focista akarok lenni…”

Akkoriban, ha egy fiú ki akart tűnni, a környezetéből, falujából, akkor csak úgy tudott, ha jól focizott. Ő sem tette másként. Példaképek voltak, akik mutatták az irányt a boldogabb, gazdagabb és megbecsültebb jövő felé. Ilyen volt például a francia Michel Platini. A 15 éves Lackót lenyűgözte zseniális játéka, mellyel egymaga nyerte meg a franciáknak az 1980-as Európa Bajnokságot a mosolygós tízes. A fradista báty hatására azonban az akkori ferencvárosi játékosokat is csodálta.

Igen. Eldöntötte, focista lesz. Vagyis inkább szeretett volna az lenni. A szülők pedig mást szerettek volna. Van, amikor nem számít lehetőség, tehetség, szerencse. Elég egy szülői nem. Vagy kettő. A jó a rosszban, a báty kitartása és ösztönzése. Nélküle Pacsa is a távoli Amerikának tűnt volna…

Pacsa

Hetedikes volt, amikor tornaórán egy Csordás József nevű, ambiciózus fiatalember feljegyezte magának noteszébe a nevét. Pár nap múlva megérkezett az értesítő a szülőknek és az iskolának is. A fiatal várvölgyi tehetséget egy keszthelyi válogatóra hívták. Ez volt a második szűrő. A harmadikra Zalaegerszegen került sor. Ide is szülői beleegyezéssel hívták meg a srácokat, ahol orvosi vizsgálaton estek át az egyhetes tábor során. Ott kiderült, ki bírja, illetve ki nem az összezárt, kollégiumi életet. Aztán a hét folyamán technikai feladatok mellett a játéké lett a főszerep. Egy nagy létszámú edzőgárda válogatta ki az ötven idekerült fiúból azt a 15-öt, akikkel Pacsán mint új osztállyal, számolhattak.

Gyenesdiási házában ülök az egykori mesterrel. A mára már megőszült, de fiatalos Csordás tanár úrnál ugyanazt a tüzet és elhivatottságot látom, amit Lacinál tapasztaltam. Az asztalon rakosgatjuk, nézegetjük a megsárgult fekete-fehér fényképeket. Az emlékek viszont annál színesebbek.

- Mikor Pacsára került, - meséli a tanár úr - rendkívül visszahúzódó, már-már túl szerény gyerek volt. A „kitárulhat előttem a világ” érzés fogadta őt, amitől megijedhetett. Ez még csendesebbé tette. Azon szerény és egyszerű gyerekek közé tartozott, akik nem a külsőségekkel voltak elfoglalva. Nem a tudásával kérkedett a pályán kívül, hanem ellenkezőleg, a pályán, nagy alázattal hajtotta végre feladatát. Ott akarta magát észrevetetni. Mint diák nem tartozott a hangadók közé, nem volt benne a botrányokban.

- A nyolcadikosok korosztályos csapatában is szerepelt. Az idősebbek csapata mindig kiegészült a hetedikesek legjobbjaival. Volt, amikor csak Laci játszott hetedikesként a „nagyok” között. Fizikálisan nem volt hátrányos helyzetben, mert voltak nála gyengébb fizikumú játékosok is. Ez a gárda nyerte aztán meg Szegeden az Úttörő Olimpiát 1979-ben. Majd a következő évben a második helyen végeztek Szolnokon – emlékezik vissza az egykori tréner.

Számomra egy nagy élmény volt a szegedi győzelem, mert nem számoltak velünk, és úgy nyertük meg az Úttörő Olimpiát. Egy évvel később, pedig már a torna első számú esélyeseivé váltunk. Aztán mégsem nyertünk, másodikak lettünk. De én nem voltam elkeseredve, mert tudtam, hogy milyen dolog nyerni, és milyen veszíteni. Erre tanít meg nagyon a sport. Hogyha győz valaki, akkor azt a legyőzöttnek köszönheti. Ha veszít, akkor meg el tudja viselni – mesélte a fa alatt nekem a mester volt tanítványa.

A pacsai csapat. Laci az álló sorban jobbról az első. Középen a mester, Csordás József.

- A képzés során sokat csiszolódott. Korosztályában technikailag nem tartozott a legjobbak közé - képzetlenebb volt -, de a pacsai évek alatt úgymond „nagyon sok rakódott rá”, mert fogékony volt az újra. Jó játékos lett, illetve még jobb lehetett volna, ha az az úgy nevezett csibészség meg lett volna benne, ami egy minimális szinten szükséges ahhoz, hogy valakiből igazán nagy játékos legyen. Ahhoz, hogy valaki a piramis csúcsára jusson, vagy a közelébe, sok minden múlik. (Például szerencse, tudás, családi háttér…)

- A válogatotthoz a Pacsai Sportiskolából a kiváló fizikai paraméterek mellett jó emberi jellemzéssel lehetett csak kerülni, valamint óriási munkával. Kétszer akkora teljesítménnyel ragadhatott bent valaki a keretben. És ez csak két fiúnak sikerült: Németh Pistinek és Andor Lacinak.

A tizenéves Laci korán megtanulta, hogy csak magára számíthat, csak magában bízhat. Ennek köszönhette a játéktéren való szívósságát, küzdeni akarását, de… De úgy tűnt, mintha ezt csak a pályára vinné ki magával, az öltözőbe, a kollégiumba, vagy az ÉLET-be lépve, sajnos nem. 

Pacsáról nem csak Lacinak és Csordás mesternek, hanem későbbi edzőjének, Gellei Imrének is megvolt a saját véleménye:

- Nemrég jártam ott, és igen ellentmondásos helynek tartom. Elhivatott, fanatikus mesterek dolgoznak nagyon szegény körülmények között. A pacsai Sportkollégium légkörében, melegségében sokkal kevesebbet ad, mint amennyit a családok adhatnak. A gyerekeknek pedig abban a korban, amikor odakerülnek, nagy odafigyelésre, szeretetre lenne szükségük. A lelki fejlődésükre is nagy figyelmet kell szentelni, mert a későbbiekre maradandó károsodást szenvedhetnek. Az ilyen környezet megkérgesíti a gyermeklelket.

Másfél pacsai, gyermeklelket „keményítő” év után következett az újabb iskolaváltás. Egy újabb megpróbáltatás az otthontól újra távol kerülő Lacinak.

Pályaválasztás – vakvágány?

Elérkezett a nyolcadik osztály első féléve, a jelentkezési lapok kitöltése. A Pacsai Sportiskolából a Ganz Ábrahám Műszaki Szakközépiskolába irányították Lacit néhány társával együtt, mondván, őket oda biztos, hogy felveszik, és folytathatják a labdarúgást immár a Zete keretein belül.

Ez a váltás sem ment zökkenőmentesen. Az otthontól még távolabb tanuló Lacinak egy újabb közösségbe kellett beilleszkednie. Egy olyanba, melyet nem ő választott, hanem választottak neki. Fél év géplakatosság tanulása után a keszthelyi Vendéglátóipari Szakközépiskolában kötött ki. Az egerszegiek próbálták maradásra bírni, de a hazavágyó fiúnak ez kevés volt. Igaz, hazamenésének legjobban a szülők örültek, akik nehezen engedték el már az elején is.

Talán ekkor dőlt el futballistasorsa, jövője, karriere. Talán, ha marad továbbra is a Zeténél, és csak iskolát vált, helyet nem.

Volt olyan, amikor egy egész napra adtak egy rozsdás vaslemezt meg egy kalapácsot, és egy S-betűt kellett belőle formázni. Ez volt 3 órán keresztül. Harminc gyerek kalapált a műhelyben, ahol tele volt a levegő rozsdaporral, és utána meg edzésre kellett menni. De ez jó volt, semmi gond, mert focizni szeretek, csak amikor megjöttem... Nekem ez lelki tényező volt nagyon, hogy így nem akarok… De utána mondták, jól van, nem kell ebbe az iskolába járnom, mert különben sem én választottam ezt a sulit mint jövőképet. Én focizni akartam, nem géplakatos lenni. Azt se tudom, hogy az mi fán terem – panaszolta nekem a nagymamám udvarán gyermeki ártatlansággal. 

Keszthely, VSZK – a második lehetőség. Sérülés miatt lefújva…

Zalaegerszegen kínáltak a fiatal tehetségnek buszbérletet is, hogy hetente kétszer menjen edzésre, hiszen a válogatottnál is számítottak rá! De a busszal reggelente csak Keszthelyig jött. A középiskola első osztályának második félévét már a Vendéglátóipari Szakközépiskolában kezdte meg.

Ők jutottak be az Országos Középiskolás Kupa legjobb négy csapata közé.

VSZK-s évei alatt nemcsak az iskola csapatában játszott, hanem a Keszthelyi Haladás Honvéd SE ifi csapatában is Németh István keze alatt. A ma edzőként dolgozó sportboltos trénerrel az üzletében beszélgettem.

- Laci kemény gyerek volt, mint a szikla. Akár a vasba is belerúgott. Rendkívül gyors gondolkodású volt a pályán. Csibész gyerek volt, ami igazán harmadikas, negyedikes korában mutatkozott meg. Ekkor „kapta el az élet”. A pályán viszont fegyelmezett és kemény volt. Fantasztikusan jó ütemérzéke mellett, kiváló megelőző szerelései voltak. Olyan volt, mint egy kis bomba. Általában középhátvédet játszott, de ha egy jó gyerek volt a balszélső, akkor őt tettem ki jobbhátvédbe megfogni. Az NB I-es bajnokságban játszottunk azzal az ifivel. A hatodik helyet szereztük meg. A Vasast például 5-4-re vertük Keszthelyen, az igen jó, Pechát fogta Laci - így emlékezik vissza az ifik egykori edzője, Németh István.

- Az akkori csapatból ketten voltak válogatottak, Halápi Laci és Andor Laci. Dalnokinak volt a kedvence, mert azon a poszton játszott, mint egykoron ő, és benne látta az utódját. Ugyanolyan kőkemény volt. A ’84-es ifi EB-re nem mehetett ki a Nagykanizsán szerzett sérülése miatt. Helyette Halápi utazhatott volna, de ő meg nem akarta elhalasztani az érettségijét – mondta, majd folytatta:

- Lacinak a felépülése után nem kellett volna abbahagynia a focit. Voltam Várvölgyön kétszer is a szüleinél, de ők azt mondták, hogy maradjon otthon segíteni nekik a szőlőben… 

A moszkvai „aranycsapat”

1984. június 4., Moszkva, Szovjetunió. A vörös csillag már élete alkonyához készülődött a Nagy Testvér egén, amikor a város egyik szegmensében 22 tizenéves csapott össze. Nem bandaháború volt. Csupán 22 ifjú labdarúgó kívánta eldönteni, melyikük a jobb. A helyszín a moszkvai Lenin-stadion, a labdarúgó ifjúsági Európa-bajnokság döntője. Közel 80 ezer néző előtt gigászi küzdelemben, hosszabbítás utáni tizenegyes párbajjal szerezték meg az aranyérmet Magyarország tini focistái. A végső győztes csapat tagjai voltak többek között Kovács Kálmán, Pintér Attila és Zsivótzky Gyula. Az egykori csapattársak…

1984. június 4. Várvölgy, Magyarország. A Keszthelytől mindössze 13 kilométerre lévő település életében ugyanolyan meleg, nyári nap lehetett, mint általában az ilyenkor lenni szokott. Lacinak nem. Moszkvában bizonyíthatta volna, hogy ő is Európa egyik legjobb ifi labdarúgója. Egy csúnya sérülés miatt azonban itthonról kellett szurkolnia ennek a szerény, várvölgyi fiúnak. A sérülés mellett a körülményei sem Moszkva felé egyengették az útját.

Mikor erre a témára térünk, mindig egy kis keseredettséget érzek a hangjában. Persze irigység, vagy hasonló gondolatok nem fordultak meg a fejében, de…

Arra gondoltam, én is ott lehetnék. Örültem nekik, csak egy kicsit, a francba, mondom... Elcsesztem. Mert,... Na mindegy. Nem tudom. Nem tudom, mi válhatott volna... – akadozva jönnek most a szavak, pedig még az udvarban kóválygó Lurkó kutya is abbahagyta az ugatást.

1984 nehéz időszaka volt Lacinak. Nem is nagyon foglalkozott vele. Az emlékképek mint kusza cigarettafüst egy füstös lebujban, úgy kavarognak az ő fejében is. Hol élénkek, hol nem, néha jobb nem is beszélni róluk.

A ’84-es „útra” ketten mehettek volna: ő és Halápi László. Míg Halápi az EB-n való szereplést az érettségire cserélte el, addig Laci a sérülésével bajlódott. Felvetődött benne az is, hogy esetleg az ő meghívójával a csapat- és edzőtáborokbeli szobatársát, Halápit küldték volna helyette. De mindezt a füstös homály fedi, de mégis inkább csak egy csöppnyi keserűség áll talán e mögött, hogy „én is ott lehettem volna”.

A ködös múltra keresve a választ beszélgettem szilveszter délutánján a volt VSZK-s játékostárssal, Halápi Lászlóval. A korábban bajszos, fekete hajú, zetés középhátvéd vidáman emlékezik vissza a középiskolás évekre:

- Laci egy bohém gyerek volt, de a pályán egy tanár. Ha nála volt a labda, tudtuk, hogy jó helyen van. Nagyon intelligens játéktudású volt és a tehetsége is megvolt ahhoz, hogy akár NB I-es játékos is lehessen. Annak idején (az 1982-es válogatón) együtt játszottunk az ifi válogatottban. Szobatársak is voltunk. A taskenti tornára, ami a moszkvai EB előtt volt, azonban csak én kaptam meghívót a VSZK-ból. Ő akkor sérült volt. A románok elleni EB-selejtezőn is ott voltam, igaz, csak a kispadon. Mindkét meccset megnyertük és kijutottunk az EB-re, de oda már én sem utaztam. Döntenem kellett, hogy megismétlem a negyedik évet az EB miatt, vagy 3 hét múlva végezhetek. Én a kényelmesebb megoldást választottam. De így utólag már bánom, hiszen Európa-bajnokok lettünk. Laci sérülés miatt, én az érettségi miatt maradtam aranyérem nélkül – mondja, majd hörpint egyet a vörösborából.

Nézem ezt a harmincas éveinek közepén járó fiatalembert, aki vékony, finom kezei alapján valamilyen művész is lehetne, és azt látom, hogy ő is boldog. Nem feltétlenül az „aranytól” sugárzik boldogan egy arc. Ők mindketten tudják.

Meghívó az 1982-es ifi válogatóra, Dunavarsányba. Az edző a volt, felnőtt szövetségi kapitány, Bicskei Bertalan. Itt még félúton Mannheim és Nagykanizsa között, mikor még minden szebbnek tűnt.

Az ifi válogatottságtól Nagykanizsáig

A szerény várvölgyi fiú az ifi válogatottságig vitte. Másoknak ez a kezdet, de neki címeres mezben az utolsó lehetőségnek bizonyult. A kép korántsem annyira siralmas, mint amilyennek tűnik, elvégre Laci tagja volt az 1980. június elején Mannheimben rendezett korosztályos Európa-bajnokságnak beillő tornán. A később naggyá vált nevekkel (Pintér Attila, Mészöly Géza, Kovács Kálmán és Zsivótzky Gyula) fémjelzett magyar diákválogatott a négy meccsből álló mini tornán 13-0-s gólkülönbséggel végzett az első helyen. Laci alapembernek számított a csapatban. Érdekesség, hogy a később külföldön légióskodó, többszörös felnőtt válogatott védő, Mészöly Géza volt Mannheimben a cseréje.

A tini „aranycsapat” számos tagja évek múlva NB I-es felnőtt csapatoknál bizonyíthatott. A várvölgyi fiúra is hasonló várt volna, ha… Ha otthon kicsit másképp állnak a futballhoz, és ha nem sérül meg Nagykanizsán… Minden bizonnyal ez utóbbi nyomot több súlyt a latban.

Amikor a dél-zalai városban megsérült, akkor a Keszthelyi Haladás Honvéd SE ifi játékosa volt. Egy csúnya rúgást kapott a sípcsontjára. Mindig minden sérülés rossz, pláne ha félre is diagnosztizálják. Ez történt Laci esetében is. A hatalmas rúgástól vérömleny keletkezett a csonthártya alatt a sípcsontján. Miután a helyi kórházban az ügyeletes a sebét ellátta, Keszthelyen kezelték tovább. Begipszelték a sérült lábat, holott nem lett volna szabad.

Az óriási kínokkal küszködő fiatal fiút később Zalaegerszegen gyógyították. Az akkori orvos, Varsányi doktor úr szerint, azzal a lábbal többé nem is futballozhatott volna.

Más talán nem, de ő igen. Igaz, a kórházban súlyfelesleget szedett fel, de miután megszabadult tőle, visszatért a zöld gyepre a labdához. Aztán a VSZK-ban újra megsérült a lába. Ezután talán már végleg lemondott az NB I-es vagy NB II-es álmokról, lehetőségekről.

Nincs bennem keserűség emiatt. Én a foci révén kaptam annyi szépet az élettől, mint amennyit másképpen nem kaphattam volna – mondja az öreg diófa alatt, miközben fiatal felesége kijön a teraszra hallgatózni.

„Döntsd el, mi leszel: NB I-es játékos, vagy Zsiden a császár?”

Ez a mondat Gellei Imrétől, egykori testnevelő tanárától származik, akinek ebédlő asztalánál ülök, és hallgatom figyelmesen, mint játékosai a taktikai értekezleten. Amúgy a volt mester jelenleg a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya.

- Ha a nagyokhoz kellene hasonlítani, akkor olyan volt, mint Baresi. Minden szituációt játékkal akart megoldani, ezért szerettem. Nekem mindig játszó játékosaim voltak hátul a védelemben. Laci is ilyen volt, „olvasta” a játékot. Ami hiányzott belőle ahhoz, hogy NB I-es játékos lehessen, az a fajta agresszivitás, ami a másik legyőzéséhez szükséges. Mindig tisztán játszott. Tudatos sportszerűtlenséget soha nem követett el. Ha egy kitörő játékost szabálytalanul kellett volna megállítani, akkor is a fair play keretein belül oldotta meg a feladatát. Ami emberileg erény, az ebben az esetben hátránynak bizonyult. Valamint az eltökéltsége hiányzott még, hogy „én igenis NB I-es, nagy játékos leszek”. Ő nem ilyen volt. Képességei alapján azonban az lehetett volna.

Nem akartam többet. Nem akartam kitűnni – emlékezett vissza Laci egy sportkórházbeli szintfelmérésre, ahol a legtöbbet nyújtó társa teljesítményének elérésekor abbahagyta a tesztet még válogatott korában.

A faluban renitens dolog volt kitűnni abban az időben, mert akkor inkább megkülönböztették az embert - fűzi még hozzá, és talán nem is érti ezt az emberi magatartást. 

A lelke mélyén mégis megbékélt vele. Elfogadta környezetét olyannak, amilyen volt.

Bár mégis ez a közeg jelentett többet pályafutásában, mint a tehetsége. Őt a körülmények nem engedték tovább, holott tudása alapján az NB I-ben lett volna a helye.

- Összerendezett mozgású, jó közösségű srác volt. Mindig maga elé helyezte a csapatot, a játékot, és ez volt az, ami igazi csapatemberré tette – folytatja Gellei mester - Ilyenekre van szükség minden csapatban. 

Már gyerekkorában eldöntött tényként kezelte – elfogadta -, hogy neki otthon kell maradni a szülőknek segíteni, dolgozni a ház körül és a szőlőben. Családjában a bátyján kívül pozitív hozzáállást nem kapott ahhoz, hogy focista lehessen.

Győrből jöttünk haza, mert a legjobb négy közé jutásért játszottunk. (Országos Középiskolás Kupa – a szerző) Nyertünk, én is jól fociztam, az edzőm is megdicsért, és otthon ezt az örömömet senkivel nem tudtam megosztani – jönnek elő a gyermeklelken esett, mély sebek.

Így nem csoda, ha valahol tudat alatt is, de Keszthely környékén képzelte el későbbi életét:

- Azt a benyomást keltette, lehet, hogy már fiatal korában állította ezt fel magának, hogy ebben a térségben akar élni, futballozni. Nem igazán kívánkozott el innen. A focit inkább hobbinak tekintette, mintsem hivatásnak. Tudta, mit akar. Jó szakmát választott. Foglalkozása nem engedte meg neki azt, hogy vándoroljon, mondjuk Dunántúl nagyvárosaiba. Ő itt képzelte el a jövőjét – látta meg már akkor is jól egykori testnevelő tanára.

A Nagykanizsán szerzett sérülése után 10 kilót szedett fel, de a felesleget a rá mindig is jellemző szívósságával, leadta. Bár szerinte a régi formáját már nem nyerte vissza, nem szakadt el a focitól véglegesen.

Felépülése után Gellei Imre hívta a Keszthelyi Haladás Honvéd SE felnőtt csapatához, és ekkor hangzott el az a „bizonyos” mondat: „Döntsd el, mi leszel: NB I-es játékos, vagy Zsiden a császár?” (Zsid, Várvölgy régi neve – a szerző) Laci, a szerény, kitűnni soha nem akaró focista ez utóbbit választotta.

Nem bántam meg, hogy nem lettem NB I-es focista. Nem. Én sose kaptam pénzt a fociért, kivéve azt a 35 márkát, amikor Mannheimben voltunk egy tini tornán az ifi válogatottal. Sosem a pénzért csináltam. Nem az anyagiak domináltak nálam. Szerettem a játékot, szerettem a focit. Bátran megcsináltam a kötényt még akkor is, ha... ha éppen úgy jött. Például ha éppen vesztésre álltunk, akkor is. A játék szeretete volt a fontos nekem – meséli sugárzó arccal.

Látni rajta, hogy tényleg szereti a focit. Beszélgetésünk közben néha felugrik, és bemutatja azt a köténycselt, mellyel diákkorában borzolta edzői kedélyeit. Látni rajta, hogy tényleg boldog. Szerette, amit csinált.

A VSZK utáni években Rezibe hívták, és ment is focizni. A kis településen 6 évet focizott. Magasságával ellentétben nagy megbecsülésben volt része. „Szerettek, kényeztettek. Azért jöttek ki a meccsre, hogy lássanak. Furcsa volt” - nevette el magát a diófa alatt, miközben egy traktor húzott el a ház előtt.

„Andor-Zsid – Fáradtig!”

A '90-es évek elején Ausztriában, egy Bad-Sauerbrunn nevű faluban vendégeskedett Rezi futballcsapatával, amikor megszületett a fejében az az ötlet, hogy Várvölgyön is legyen focicsapat, mert abban az időben nem volt.

Bennem volt a legnagyobb lelkesedés akkor, hogy egy csapatot csináljak. Hogy összeálljon, elinduljon újra valami. Az iskola mögötti pályán 3-4 srác szokott focizni. Láttam bennük fantáziát. Próbáltam meggyőzni a fiatalokat, az időseket. Mindenkihez személyesen mentem el, és beszéltem velük. Elég volt 4-5 „húzó” embernek szólni a faluban. Élveztem ezt akkor, mert lekötött, viszont rengeteg papírmunka is a nyakamba zúdult, amivel egy játékosnak nem kellene foglalkozni. A csapat elnökének is megválasztottak. Eleinte Taki (Takács Lajos), az Attila (Kozma B. Attila), majd Gyuri (Augusztinyi György), Mazsi (Czimondor Zsolt), és később Torma Béla, valamint a Cserép családból Jenci és Robika csatlakoztak. Aztán jöttek a sikerek is.

A csapat Laci vezetésével a legnagyobb sikerét az 1993/94-es bajnokságban érte el, miután a Keszthely és vidéke járási osztályában (ekkor csak ez az egy osztály létezett) ezüstérmesek lettek.

- Nem lett belőle elsőosztályú labdarúgó vagy válogatott játékos. Viszont létrehozott egy gyönyörű helyen, Várvölgyön, egy futballcsapatot, egy kis közösséget. Ő így maradt meg a futballunknak. Nem kell sajnálni, hogy nem futott be nagy karriert, mint egyesek a csapattársai közül. Laci így tett jót a magyar focinak, nála ez volt a kiteljesedés. Mondhatni, a hivatása a közösségteremtés lett – értékelte bölcsen volt játékosa munkásságát a jelenlegi szövetségi kapitány, Gellei Imre.

Az 1991-ben alapított csapatot közel 10 évig vezette. Kisebb sikerek a pályán, de annál nagyobb tisztelet övezte a faluban. A kilencvenes évek második felében a csapat mérkőzésein többször is hallatszott az „Andor-Zsid!” – rigmus. Ez méltó elismerése pályafutásának és a csapatért tett munkájának. A címben szerepelő „Fáradtig!” – kifejezés pedig már-már köszönési forma Várvölgyön a Laci-korabeliek körében. „Fáradtig” végez mindent egy igazi zsidi ember.

Utolsó bajnoki meccsét lassan már két éve játszotta. Bár az öregfiúk mérkőzésein még beszáll a játékba. Nem hiába, egy igazi zsidi ember mindent „fáradtig” csinál… 

Andor László: MA

Laci a VSZK elvégzése óta a keszthelyi Hotel Helikonban dolgozik mint éjszakai recepciós. 2001. május 19-én megnősült, 2002. május 20-ra várják feleségével első gyermeküket. Nem hiányzik semmi az életéből, nincsen benne hiányérzet. Így fogadta el a dolgokat. Így boldog. Azt mondja, neki fent ezek voltak megírva.

Egy szép, júliusi estén a nagymamám diófája alatt ülök, és nagybátyámat hallgatom, majd felteszem utolsó kérdésemet:

- Visszatekintve 20 év távlatából milyennek látod pályafutásodat?

Elmosolyodik, majd azt mondja:

Erre van egy mondat: „Gyerekek, nem tudom, ti hogy' vagytok vele, meg vagyok magammal elégedve."

E mondat után mindketten nevetünk. Boldog ember, látom rajta.

(ez az írás 2001-ben készült, vizsgadolgozatom volt az újságíróiskolában)